Képzeld el, hogy erősen koncentrálsz valamire, ami teljesen lekötötte a figyelmedet, elmerülsz benne.
Vagy alszol.

Közben zajlik körülötted a szokásos családi élet, minden a megszokott, nyugodt.

Hirtelen valaki szó nélkül megragad, magához húz, lehet, hogy fel is emel a levegőbe. Megijedsz, a lehetőségeid szerint jelzed, hogy ez félelmetes számodra, hagyja abba: vergődsz a kezeiben, sírsz, de az is lehet, hogy mérgesen, dühösen magyarázol a nyelveden neki, kikérve ezt magadnak. Hatástalan. Újra és újra megismétlődik. Már attól is félsz, ha feléd nyúlnak.

Tudod, hogy nem lenne nagy szám az egész, hiszen szereted, ha a családod veled foglalkozik, simogatnak, szeretgetnek; az egésszel az a bajod, hogy váratlanul ér, nem közlik, hogy mi fog történni veled, nincs elmagyarázva neked, hogy nem vagy veszélyben és nem törődnek azzal, hogy te ezt nem akarod.

Cuki vagy, kicsi, törékeny, könnyű téged felemelni, megölelni, meg egyébként is, „az előző kutyának se volt baj, ha felemeltük, a barátaink kutyája pedig kifejezetten szereti, ha felveszik, ezért mindig felugrál rájuk, szinte kéri”.

Nem.

A kutya felemelése szükséges lehet, gondoljunk csak az ijedt vagy sérült állat cipelésére vagy az állatorvosi asztalra való felrakásra!

Viszont meg lehet mutatni és könnyíteni a kutyának a felemelést oly módon, hogy miután magunkra vontuk a kutya figyelmét, egy jelet kapcsolunk az óvatos mozgatásához, sőt már ahhoz is, hogy megfogjuk a mellkasát és átfogjuk a hasa alatt, lehet ez a FIGYELJ+FELEMELLEK, és lépésről lépésre, a nyugalmát és a testjeleit figyelve, ha kell, részekre bontva mutatjuk meg neki, hogy tulajdonképpen ez előnyös dolog számára, de azt mindenképpen érthetően tudatjuk vele, hogy biztonságban van.

Te mit szólnál ahhoz, ha valaki ukmukfukk váratlanul csak úgy felkapna?

Na ugye…